Nem kívülről, kész válaszokkal és tökéletes megoldásokkal érkezem ebbe a munkába. Inkább olyan nőként, aki maga is megtapasztalta, milyen könnyű elveszni a szerepek, elvárások és belső kérdőjelek között.

A saját életemben is voltak időszakok, amikor nehéz volt magamra figyelni. A gyerekeim születése után például sokáig azt hittem, csak jobban kellene bírnom. Hogy természetes, ha háttérbe kerülök. Hogy ha valami nehéz, az biztosan azért van, mert még nem vagyok elég türelmes, elég ügyes, elég erős.

Ismerős a túlgondolás, amikor egy döntés nemcsak döntés, hanem napokig tartó belső alkudozás. Ismerős a határhúzás előtti habozás: megbántok-e valakit, elég jó vagyok-e így is? És ismerős az is, amikor az önbizalmam sokáig kívülről érkezett – attól függött, mit jelez vissza a világ.

Ma már másképp nézek ezekre a helyzetekre. Nem azért, mert minden régi mintámat magam mögött hagytam, hanem mert hamarabb észreveszem, mire reagálok automatikusan, hol fáradok el, és hol lenne szükségem több elfogadásra önmagam felé.

Ez az út nem tett tökéletessé és talán éppen ezért tudok érzékenyen kapcsolódni azokhoz a nőkhöz, akik hasonló helyzetekben keresik újra önmagukat.